I want to ride my... do I?

Ha azt mondom, Amszterdam, az első (vagy második, egyénfüggő) dolog, ami mindenkinek eszébe jut, az a biciklis közlekedés. Bár a hivatalos adatok szerint csak a lakosság kb. 30%-a biciklizik rendszeresen, pl. napi szinten munkába, az utakat elnézve tényleg olyan, mintha mindenki így közlekedne: az egészen kicsi gyerekeket is beültetik a szülők maguk elé, egy szélvédő takarásába, (ha pedig egyszerre többet kell szállítani, akkor egy külön kocsiba a bicikli elé) és a nyugdíjasok is bármikor lehagynak nemcsak engem, hanem akár kicsit gyakorlottabb egyéneket is.


Nos, én ahogy mindig elmondom, soha nem bicikliztem - az nem számít, hogy tavaly véletlenül megkerültem a Balatont, és az is egészen más volt, amikor öt másik embert követtem Koppenhágában egy nap erejéig. De városban ezenkívül tényleg soha. Idén nyáron még Nagyatád cityben is elbizonytalanodtam, hogy rá merjek-e ülni a biciklire, de végül az út végén felderengő hátmasszázs lehetősége meggyőzött, hogy bevállaljam azt a nem egészen öt perces utat. Nem attól félek, hogy felborulok, egyszerűen csak nincs elég gyakorlatom, hogy forgalomba merészkedjek.

Persze tudtam, hogy muszáj lesz vele megpróbálkoznom, ha már az egész itt-tartózkodásomra kapok kölcsön egy biciklit. Meg amúgy is. Az első heti tömegközlekedés is csak megerősített ebben. Kezdetben ugyanis biztosra mentem, és hogy mindenhova odataláljak időben, főleg villamossal közlekedtem, ami jó döntés volt, de a hét végére az is kiderült, hogy ez így tényleg nem olcsó mulatság.

Ezért amikor vége lett a szervezett programoknak, és lett valódi szabadidőm, amivel már teljesen egyedül rendelkeztem, elhatároztam, hogy itt az idő. Persze nem ment ez ilyen könnyen és hirtelen, mivel két napon keresztül nem tudtam megbirkózni a zárral... Ha valaki végignézte a próbálkozásaimat, valami olyasmit gondolhatott magában, hogy "na, ma sem sikerült ellopnia azt a biciklit! Talán holnap szerencséje lesz...". Azután sem siettem el a dolgokat, hogy kiszabadítottam a biciklit a helyéről: az első utam a boltba vezetett vele, ahol gyalog már voltam, nincs túl messze, de azért egy saroknál többet kell menni, így megéri a plusz negyed órás zárral való vacakolás (még most sem vagyok amúgy profi a parkolásban, de az elején tényleg jócskán rá kellett számolnom a közlekedésre az időt a lakatolás miatt).


Ha már a "parkolásnál" tartunk: akármilyen viccesen hangzik elsőre, nem véletlenül használom ezt a szót. Ugyanúgy nézelődni, és néha keringeni kell érkezéskor egy szabad helyért, mint kocsival. Forgalmasabb, zsúfoltabb helyeken pedig megtalálni sem mindig olyan egyszerű a járgányt a millió másik között. Nem véletlenül van Amszterdamnak több biciklije, mint lakosa; az elvesztett és ellopott biciklik hozzájárulnak az arányok eltolódásához.

Visszatérve a kapcsolatom alakulásához a bringával: az első nap az eligazításon félig viccesen azt mondták, hogy adjunk neki nevet, mert ő lesz a legjobb barátunk, amíg itt vagyunk. Én akkor valami olyasmit gondolhattam magamban, hogy ja, valakinek biztos, de részemről biztos fog maradni köztünk egy kis távolság. Ehhez képest meglepően gyorsan megszoktam, hogy ha megyek valahova, nem a menetrendeket, hanem a biciklis útvonalakat böngésszem. A második héten már magabiztosan kerülgettem az egyen-kölcsönzött biciklis turistacsoportokat, és ahogy egyre több útvonalon közlekedem és igazodom el biztonságosan, egyre kevesebbszer vagyok én az esetleges fennakadások okozója. Most már az a furcsa, ha valami (pl. az időjárás) miatt villamosra kell szállnom, és az egész környéket megkerülve, kétszer annyi idő alatt jutok el pl. az egyetemre, mint a jól megszokott, egyenes útvonalon.

Kisebb mérföldkőként éltem meg az első biciklizésen kívül az első alkalmat, amikor nem tévedtem el térképpel, majd már térkép nélkül sem; amikor először kockáztattam meg, hogy a szemerkélő eső ellenére ezt a közlekedési módot választom, és amikor először kapott el egy rendesebb zivatar útközben. Azóta jöttem már haza buli után szakadó esőben (rögtön két napirendi pont az x dolog, amit itt át kell élned listán), és tekertem magassarkúban is (a szoknya még várat magára). A menet közben telefonálás/telefonozás nem az én asztalom továbbra sem, mint ahogyan a reggelit is letudom, mielőtt elindulnék. Nekem teljesen megfelel, ha mindkét kezemmel kapaszkodom a kormányba, nem akarok egyenes derékkal, karbafont kézzel nézelődni suhanás közben.


És hogy meddig tart ez a kellemes kapcsolat? Remélem, az időjárás engedi, hogy amíg itt vagyok, minél tovább. Abban viszont továbbra sem vagyok biztos, hogy otthon biciklire pattannék a városban. Akármennyire szabadabb érzés, mint a hármas metrón nyomorogni, itt nagy biztonságot ad, hogy mindenhol van bicikliút, és az autósok sem akarják bebizonyítani, hogy ők az erősebbek. Sőt, itt ha valamitől félni kell, az a többi biciklis. Kívülről nézve néha őrültek módjára mennek, előznek, nem szeretnek feleslegesen várakozni, és csúcsidőben a biciklisáv is ugyanolyan zsúfolt (sőt), mint a mellette lévő autóút. Gyalogosként meg kell tanulni, hogy ha egy kocsi nem ütött el az átkelésnél, még nem lehet automatikusan fellélegezni, biztos jön egy biciklis, aki megpróbálja; biciklisként pedig hagyni kell, hogy a sietősök és a szintén a bicikliúton közlekedő robogósok megelőzzenek - így nem lehet nagy baj.

Megjegyzések

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Éljen a holland gasztronómia!

Minden kezdet nehéz…